Illustrated by Liubov Miau
Katerina 26 éves, informatikai elemző és környezetvédelmi aktivista. A közelmúltban Katerina Lvivben élt, de néhány nappal az orosz csapatok teljes körű támadásának megkezdése előtt családjához érkezett szülővárosába, Bergyánskba. Ma ez a dél-ukrajnai város megszállás alatt áll. Katerina ott ragadt az anyjával, a kiskorú testvérével és a nagyszüleivel.
„Volt valami rossz előérzetem, de nem gondoltam volna, hogy olyan tömeges lövöldözés lesz Ukrajnában. Azt hittem, ha bármi baj lesz, a családommal még el tudunk hagy ni a várost és busszal Zaporozsjébe elutazni. De ez nem így lett, mert a támadás különböző irányokból indult. Amikor a buszok még jártak, féltünk, hogy tűz alá kerülünk.”
Néhány nappal a kiterjedt háború kezdete után Berdyansk várost elfoglalták. Ismerősök azt írták, hogy a megszállók robogtak a környéken, lövöldöztek a levegőbe, a nyílt utcán egy nőtől elvettek szatyrot élelemmel.
Berdyanszk lakói tiltakozó tüntetésbe kezdtek a főtéren. Katerina és az édesanyja is odament. Orosz tankokkal szemben Ukrajna himnuszát énekelték.
„Ott voltak 45-50 éves emberek, főleg nők, hiszen félünk most kiengedna férfiakat, a bátyámat sem engedte el az édesanyám – mondja Katerina. – Ott volt sok iskolai tanárunk. A hétköznapi életben nem vesznek részt társadalmi tevékenységekben, csak élnek és dolgoznak, de most kimentek az utcára.”
Kateryna ki akarta szúrni az orosz járművek abroncsait, de a szomszédok kérték, hogy ezt ne tegye, mert az oroszok lövésekkel válaszolhatnak majd. A tüntetés tehát békés volt. Később Oroszország egy rakétát lőtt ki Berdyanszk kikötőjére. A rakéta a térre érkező emberek felett repült el. Katerina úgy véli, hogy ezzel akarták megfélemlíteni az embereket. Azonban a felvonulás addig tartott, amíg a gépfegyveres megszállók elkezdtek kijönni a városháza épületéből.
A város lakói megpróbáltak beszélni az orosz katonákkal, emlékszik vissza. Azok tényleg meglepődöttek voltak, hogy a lakosság miért nem fogadja őket szívesen. Azt mondták: “Azért jöttünk, hogy megvédjünk és felszabadítsunk benneteket.” “De egyelőre csak a víztől és az internettől szabadítottak meg” – mondja Katerina.
Amikor a megszállók jöttek be a városba, átszakítottak a város vízellátórendszerét és megsebesítettek a vízközmű munkatársát, akipróbálta megjavítani azt. Internet kábelekre is lőttek, így a városban szinte senkinek sincs internetje. Berdyanszkban a mobilkommunikáció is akadozik.
A városvezetés arról informálta a lakosságot, hogy hivatalos együttműködés a megszállókkal nincs, a helyzet kontrolált, hiszen a vízvezetéket javítják, az ivóvizet addig is kocsikkal szállítják a város különböző kerületeibe, ahol megszűnt az áramszolgáltatás, szintén javítási munkák folynak, az üzletek pedig fél napig nyitva tartanak.
„Félek elveszíteni a rokonaimat és a barátaimat más városokban, különösen azokban, melyek erős tűztámadások alatt állnak. Lehet, hogy ostrom alá kerülnek és elfogy az élelem és a víz – ettől tartok. Félek a Mariupol mellett zajló harcoktól, mert tudom, hogy ott nagyon sok orosz haditechnika van, még Bergyánszkból is érkezik az erősítés. Félek a nagy veszteségektől. Minden egyes veszteségünk nagyon-nagyon fájdalmas.”
Amikor megszólalnak a szirénák, Katerina családja a folyosón ül. Pincéjük nincsen. A legközelebbi búvóhely 5 perces sétányira van tőlük. Azonban ott kis létszámú ember mennyiség fér el és nyílt utcán, tűz alatt veszélyes oda átmenni.
„A háború mindennapossá válik és ez nagyon ijesztő. Az első napokban állandóan remegtem a robbanásoktól, most pedig – ha robban, hát és robban, csak eltávolodom az ablaktól. Nem akarjuk ezt megszokni. Arról álmodom, hogy minden úgy legyen, mint régen volt: Donbássz és Krím-félszigettel ukrán, de háború és Oroszország nélkül, hogy önállóan felelősek legyünk a jövőnkért. Nem akarom azt hinni, hogy nem mehetek majd vissza. Látni akarom a barátaimat. Normális életet akarok. Tervezni akarok a következő hónapra. Vagy legalábbis a következő napra.”
