Alyona Sumiban él férjével és macskájával. 27 éves, fordító, magántanár és egy angol nyelvű közgazdasági folyóirat szerkesztője. A telefonban hallotta, hogy elkezdődött a háború.
Február 24-ére így emlékszik vissza: „Fél hat körül egy ismerős felhívta a férjemet. Azt mondta, hogy a gyerekének nem kell óvodába mennie, és tankok állnak a határon. A szüleim pedig közel laknak a határhoz, a Sosztka kerületben. Elkezdtem hívogatni mindenkit”.
Szumi régió nem túl szerencsés helyen fekszik. Az orosz megszállók pusztítják, bombázzák és ágyúzzák Szumit és a környező területeket. Alyona azonban a családjával marad.
„Nem mentem el. Meg sem fordult a fejemben, mert meg akarom védeni a földem. Harcolni akarok”.
Szumiból most nehéz kijutni. Folyamatosan fennáll a légicsapás vagy ágyúzás veszélye. A minap az oroszok lelőttek egy civil autót a külterületen. Az autóban egy család három gyermekkel volt, köztük egy újszülött. A nő meghalt.
Alyona azt mondja, hogy az első napokban hatalmas sorok alakultak ki az ATM-eknél, a patikáknál és az élelmiszerboltoknál. Aztán mindenkit munkához látott: megkezdtük a Molotov-koktélok készítését, a védelmi és az ukrán jelképek varrását, a tankelhárító sün készítését. „Szumi állni fog” szórólapokat nyomtattunk, ukrán zászlókat tűztük ki. Önsegítő csoportokat hoztunk létre a Viberben és a Telegramban. “Ma egy dolgot látok: az emberek összefogtak”.
Most Szumiban nagy hiány van gyógyszerekből, különösen azokból, amelyeket sürgősségi esetekben használják. Alyona listákat gyűjt, megkeresi a szükséges embereket, gyógyszertárakat. Például most spray-t torokfájásra, koleszterin gyógyszereket, szemcseppeket sikerült beszerezni. Más nincsen.
Az önkéntesség a mindennapok részévé vált. A háború miatt a lány nem tud korrepetálni. Ezért a folyóíratra és a külföldiekkel való kommunikációra összpontosított. Leveleket küld a Szumi Állami Egyetem nevében külföldi partnereknek és tudósoknak. Ellenőrzött információkat közöl Ukrajnáról.
„A napom azzal kezdődik, hogy felhívom a családomat, és megkérdezem, minden rendben van-e. Állandóan szorongok miattuk. Nemcsak a szumi régióban vannak rokonaim, hanem Kijevben és Harkivban is. Harkivban nehéz, ott van a barátnőm kisgyerekkel egyedül. Nem tudom, hogyan segíthetnék”. Azt mondja, van egy új szokása – állandó készenlétben kell Lennie. bármelyik percben futni az óvóhelyig holmikkal és a macskával. „A kezdetben az óvóhelyben ültünk. Ott nem lehet aludni. Előfordul, hogy reggel azonnal az óvóhelyre kell rohanni. Folyamatosan figyelem a híreket, összerezzenek a legkisebb utcai hengtól. Aztán visszatérek a munkámhoz. Jelenleg minél többet szeretnék dolgozni, amíg van fény és internet”.
A rokonokkal való kommunikáció és a mindennapi élet segít átvészelni a háborút. Gyakran főzök, takarítok. „Nem tudom olyan jól csinálni, mint korábban. Szorongok. Nem szedek nyugtatót, de próbálok a munkába, hétköznapi feladatokba menekülni. A férjem engem nyugtat, én pedig őt… Így élünk. Ennek ellenére amennyire csak tudunk, segítünk másokon. Alyona hisz Ukrajna győzelmében. Azt mondja, hogy ez az első számú pont a közeljövőre vonatkozó terveiben.
„Nem ismerek még egy ilyen erős nemzetet. Ukrajnában tervezek gyereket nevelni és élni. Nem akarok elmenni innen. Nem tudom, hogyan alakul majd a helyzet, de megvédem a hazám, megvédem, segítek, ahol kell. Hiszem, hogy fényes jövő vár ránk”.
