Szvitlána a Nemzeti Repülési Egyetem angol szakos tanára. Otthona a kijevi megyei Fasztivban van. A háború kitörése előtti napon paprikamagokat vetett otthon. Elment a férjével élelmiszert vásárolni is – kekszet vett. Nem gondolta volna, hogy az ilyen hamar jól jön majd.
Ellentétben a szomszédos Vaszilkiv városával, Fasztivban, ahol Szvitlána élt, még mindig békés a helyzet. Igaz, néha itt is van riadó és az emberek lemennek a pincékbe. Bombatámadás elleni igazi búvóhely egy vagy kettő van az egész városban.
„Számomra egyáltalán nem volt váratlan a döntés, hogy elutazzak. – mondja Szvitlána. – Az egyik barátnőm a Békehadtestből, akivel korábban együtt dolgoztunk, elmondta, hogy lehetőség van Krakkóba elmenni. A férjem a vasútállomásra ment és valami csoda folytán sikerült jegyet szereznie Lvivbe. Ha nem lett volna jegy, nem utaztunk volna el”.
Szvitlána magával vitte a tizennégy éves fiát. A férje pedig Fasztivban maradt. Szvitlána a holmijából csak ruhákat, a kekszet és a legszükségesebb holmit tudta összeszedni. A koronavírus-járvány előtt a férjével elkezdték beutazni a világot és apró emléktárgyakat gyűjtöttek. Szvitlána először magával akarta vinni azokat is, de úgy döntött, hogy nem teszi.
Február 28-án Szvitlána megérkezett Lvivbe. A nap a következőképpen alakult: megérkeztek, nagyon sok embert láttak az állomáson és azonnal a buszpályaudvarra mentek. Ott is nagy volt a tömeg. Szvitlána jegyet vett Krakkóba. Ott a fiával elmentek egy bérelt lakásba, pihentek egy kicsit. Másnap regisztrálták magukat menekültekként és a lakásból átköltöztek egy menedékhelyre.
„Tudod, soha az életben nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Valamikor egy szovjetíró Viktor Szenderovics azt mondta, hogy az embereknek nehéz elhinni a tapasztalataikon túli dolgokat. Én is úgy véltem. Ám most már bármit elhiszek”.
Szvitlána továbbra is tartja a kapcsolatot kollégáival, akik közül sokan Kijevben maradtak. A legjobb barátnője nem tudott elutazni, mert idős szülei vannak, akiket nem lehet elhagyni. Egy másik barátnője és a gyermekei elhagyták az országot, de a férje Kijevben maradt.
“Valaki azt írta, hogy azok az emberek, akikkel most is kapcsolatban vagy, az igazi barátaid. Maximálisan egyetértek ezzel.”
Szvitlána megérti – a háború hosszú lehet. De azt kívánja, bárcsak az emberek ne halnának meg, a városokat majd valahogyan újjáépítik.
“Évek óta nem sírtam, de most egy kicsit elkezdtem” – mondja Szvitlána. – „Különösen akkor, ha a férjemre, az édesanyámra és a testvéremre gondolok… De mindenekelőtt a gyermekemről kell gondoskodnom. Ő egy nagyon otthonos fiú, ezért minden, ami körülötte történik, nagyon meglepő számára. Most már csak egyet kívánom, hogy ne legyen háború. Amikor a nagymamáink mondták a pohárköszöntőt: „Ne legyen háború”, az olyan furcsának tűnt. Hát milyen háború a 21. században?”
