Maria Szpirina, 51 éves szülész-nőgyógyász a bergyanszki szülészeti kórházban. A háború első három napját a munkahelyén töltötte. Az orvosokkal együtt terhes és vajúdó nőket fogadott Bergyanszkból és a közeli falvakból.

„A legjobban az aggaszt bennünket, hogy az emberek hogyan tudnak eljutni a szülészetre” – emlékszik vissza Maria. – Sokan az utolsó pillanatig otthon maradtak. De február 27-én a nő elkezdett vajúdni ott, ahol a lövöldözés történt (Berestovo faluban). A pincében ült, és nem tudott kijönni. Hét hónapos terhes volt, és egy órán keresztül aktívan vérzett az alagsorban. – A mentők féltek odamenni.

Az orvosok behozták a vajúdó nőt: az egyik autó a Bergyanszk bejáratánál lévő ellenőrzőponthoz, a másik a szülészeti kórházba vitte. 40 kilométer megtétele két órát vett igénybe.

Hajnali 4 órakor császármetszés után 1880 grammos kislány született. A megrémült Anna anya több mint 1,5 liter vért veszített. A rokonok közül senki sem jöhetett a faluból a városba holmikat és élelmet hozni a fiatal anyának. A területet ellenséges orosz hadoszlopok foglalják el, egyes falvakban csaták dúlnak. Az orvosok kórházi étellel látták el a nőt, és egy csomagot biztosítottak a baba számára szükséges holmikkal. Később az önkéntesek tudomást szereztek az esetről, és elkezdték hordozni az élelmiszert. Aki segítőkész, hozott tejet és tápszert.

A háború első tíz napja alatt 18 fiú és hat kislány született a bergyanszki szülészeten. Az újszülöttek között van egy donyecki régióból származó menekülő asszony ikerpárja.

Most még lehet szülni: van elég oxigén, gyógyszer és élelem, nyitva a patika. Azt azonban nem tudni, mi lesz egy hét múlva.

Egy légitámadás során az orvosok felkapták az újszülötteket és lemennek a pincébe a nőkkel. A nagyobb műtétek után az orvosok egy része a betegek közelében tartózkodott a teherbíró falak közötti folyosókon. Az alkalmazottak egy része nem tud hazamenni a faluba, ezért több napig a kórházban élnek.

A háború alatt Maria nemcsak nőgyógyász, hanem pszichológus is. Sokat beszélget a betegekkel, megnyugtatja őket, és elmondja nekik, hová bújjanak el a lövések és bombázás elől. Folyamatosan konzultálni kell a terhes nőkkel telefonon. Ezért napi három-négy órát tud aludni.

A háború sokkolja Máriát. Harkiv bombázása után a nő négy napig sírt, de meg kellett nyugodnia, mert ment a betegekhez.

Maria nagyon fél, hogy elveszíti szeretteit. A tűz alá került Vaszilivka városa, ahol a férje szülei élnek. Az idősek több napot töltenek a pincében villany és víz nélkül, nem lehet őket kivinni a megszállt területről.

A munkája és családja, főleg 8 éves fia segít neki megbirkózni a stresszel.

„Oroszországban születtem, és gyerekként Ukrajnába költöztem” – emlékszik vissza Maria Szpirina. – Német nemzetiségű vagyok. Lehetőségem volt menekülni Németországba vagy Oroszországba, de nem tehetek mást, mint hogy elmegyek dolgozni és segítsek az embereken. Ukrajnát tekintem a hazámnak. És nagyon szégyellem a szülőföldemet.”

„Együtt érzek az oroszokkal, mert nem tudják, hogy a gyermekeik meghalnak és nem értik a háború borzalmait. De ha mindennek vége, eljön a megvilágosodás, hogyan fognak élni ezután?”